A MOME vezérigazgatója otthonról hozott merészséggel és nemzetközi iskolákban szerzett nyitottsággal építi karrierjét és adja át tudását. Hiszi, senki sem születik vezetőnek, azzá a tapasztalatok és a hibákból való tanulás érleli az embert. Az interjú során bepillantást enged vezetői filozófiájába, ahol az empátia és a kommunikáció fontosabb eszköz, mint a hierarchia. Őszintén beszél a női vezetők előtt álló kihívásokról, a munka és a magánélet egyensúlyáról, valamint arról, miért nem viselkedik mentorként saját lányai életében.

Hogyan választod ki a körülötted levő tárgyakat: tudatosan, a funkcióra vagy az esztétikai értékre koncentrálva, vagy érzelmi alapon döntesz? 

Egyértelműen az utóbbi. Számomra fontos, hogy beleszeressek egy tárgyba, hogy meglássam benne a történetet és azt a lehetőséget, amivé egy másik közegben válhat. Ez nem azt jelenti, hogy „megveszem, mert valamire jó lesz”, sőt, van, hogy soha semmire nem lesz jó, mégis árad belőle valami különös energia és egyszerűen örömet szerez a mindennapokban. Ezért vásároltam meg nemrégiben például egy japán paravánt, és egyáltalán nem praktikus okok miatt gyűjtök szőnyegeket, régi textileket, brossokat sem. Itthon rendszeresen járok bolhapiacra, de bárhová utazom, mindig elmegyek a helyi régiségpiacra. Ott azok a tárgyak érdekelnek, amelyek látható része mögött azonnal felsejlik egy történet.  És nagyon szeretem a teljesen lepattant lakások felújítását is, mert az is arról szól, hogy

nézzünk a felszín mögé, tisztítsunk le róla minden fölösleget, hozzuk ki belőle a lehető legizgalmasabbat és teremtsünk új kontextust.

Ezzel mintha a mentorálás lényegét is megfogalmaznád, hiszen az a folyamat is a mentorált képességeinek a fejlesztéséről, az ő rendelkezésre álló lehetőségeinek feltárásáról és kiaknázásáról szól. Ezt a szemléletet otthonról hozod magaddal, vagy tanulás eredménye?

Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert otthonról hozhatom magammal azt a világlátást, amelynek a kulcsszava a merészség, az, hogy lehet és kell is látszólag megvalósíthatatlan dolgokban gondolkodni. Az apukám építész. Egyszer kínáltak neki egy borzasztó olcsó, ám rettenetesen meredek telket, és megvette, mert a lehetetlennek tűnő feladatban a kihívást látta. A megtervezett ház később több díjat nyert.

A személyiségemet erősen formálta az is, hogy a ’80-as évek elején külföldön, Líbiában éltünk, mert a szüleim ott kaptak munkát. Nemzetközi iskolába jártam, ami hatott a gondolkodásomra, a világlátásomra, a különböző kultúrához és nyelvekhez való viszonyomra. Itt volt egy angol tanárnőm, később pedig, pályám korai szakaszában egy skót mentorom, akik – visszatekintve már mondhatom – nálam jóval korábban látták meg, mi lehet az utam, és erősebben hittek bennem, mint én magamban. A bizalom olyan alap, ami önmagában is rengeteget segíthet a kételyek leküzdésében vagy a helyes válasz megtalálásában, de egy megfelelő pillanatban adott visszajelzés – ami lehet biztatás vagy épp ellenkezőleg, egyfajta figyelmeztető reality check – szintén fontos. Azt nem gondolom, hogy ezek a mondatok tőlük mindig tudatosan érkeztek, de a mentorálásban a megérzés legalább annyit számít.

A szakmai teljesítmény és a személyiségbeli kompatibilitás milyen mértékben számít, amikor a mentoráltjaidat kiválasztod, és hogyan dolgozol velük?

Mindenképp szükséges egy közös nevező az egymásra hangolódáshoz és az eredményes munkához, de nem feltétlenül kell, hogy ebből a kapcsolatból barátság is kialakuljon. Többféle mentorprogramban vettem már részt, ezért gondolom, hogy a szakmai tudást alapadottságnak kell tekinteni, emellett a hit és az ambíció számít. Van, akivel egy-egy konkrét feladaton dolgozunk, van, akivel kötetlenebb az elköteleződés, de egy keretrendszert mindig lefektetünk. Azt előre nem lehet látni, milyen hosszú lesz a közösen megtett út. Bár részletes megbeszélés előzi meg a mentorálási folyamat kezdetét, a mentor ennek ellenére sem mindig tudja pontosan, mi lesz a feladata, az pedig, hogy egy kritikus pillanatban megfelelő szerepet játszott-e, csak később derül ki. Számomra a mentorálás egyfajta társadalmi felelősségvállalás is:

az angolszász kultúrában szocializálódva, nemzetközi környezetben tapasztalatot szerezve kötelességemnek érzem a tudásátadást, a lehetőségek biztosítását.

Hogyan kerültél kapcsolatba a MOME-val?

A Közgáz nemzetközi kapcsolatok szakán végeztem, ezt követően az európai uniós csatlakozás ügyeivel foglalkoztam, nagy intézményfejlesztési projekteken dolgoztam. Ezzel párhuzamosan két divattervező üzlettársammal, szerelemprojektként indítva 2006-ban létrehoztuk a WAMP designvásárt. Az üzlettársaim a MOME-n végeztek, a kiállítóink nagy része szintén itt diplomázott vagy még tanult, tehát a WAMP révén nem csupán a kreatíviparhoz, de az intézményhez is közel kerültem. A fejlesztési és a többi szakpolitikai üggyel ellentétben üditőnek éltem meg, hogy

itt minden projektnek láttuk az eredményét, érzékeltük a valós társadalmi hatását és a közösségteremtő erejét.

Akkoriban még nem volt társadalmilag elfogadott, hogy az ember a hobbiját ne csak kedvtelésnek, egyszerű szabadidős elfoglaltságnak, hanem professzionális, a továbblépés esélyét is magában hordozó tevékenységnek tekintse. Amikor a munkahelyemen kiégésközeli állapotba kerültem, és felmondtam, a volt főnököm csodálkozva kérdezte, hogy a döntésem azt jelenti-e, hogy a jövőben nem szeretnék komoly dologgal foglalkozni, és a szüleim sem értették a választásomat, pedig rájuk a bátortalanság igazán nem mondható el.

A WAMP rendkívüli módon inspirált. Kilenc évig csináltam, és nagyon sokat kaptam ettől az időszaktól nem csupán szakmailag, de személyiségfejlődésben is. Azt éreztem, megérkeztem, a kreatívipar az a terület, amelyhez a legtöbbet tudok hozzátenni a fejlesztéspolitikában szerzett tudásommal és a nemzetközi kapcsolatrendszeremmel.

Az áttételes kapcsolat után a MOME-val több mint tíz évvel ezelőtt lett közvetlen a viszonyom szintén egy mentorprogramon keresztül, ennek a résztvevői olyan végzősök voltak, akiknek a diplomamunkájában vagy más projektjében látszott üzleti potenciál. A pitchelés után végül három fiatal designerrel kezdtem dolgozni, egyiküket már korábban ismertem a WAMP-ról.

Hat  éve pedig még szorosabbak a szálak, hiszen 2020-ban Pályázati és Üzletfejlesztési Igazgatóként csatlakoztál az egyetemhez, 2023 óta pedig a MOME vezérigazgatója vagy. Ha már az önismeretet említetted: mi volt a vezetővé válásod útja?

A vezetővé válás hosszú folyamat, de szerintem csak az tud jó vezető lenni, aki önmagát ismeri, aki „rendben van” magával, mert akkor nem a rivalizálás, hanem a másoknak lehetőséget biztosítás dinamizálja. Emellett abban hiszek, hogy minden készség és képesség fejleszthető, azaz senki nem születik vezetőnek, hanem azzá érik a tapasztalatai által. Számomra ez is a WAMP-nál kezdődött, ahol rengeteget tanultam, és legtöbbet mindig a hibáimból.

Az útnak az a része elsősorban az önreflexióról szólt, az elmúlt három év pedig a belső stabilitás, a határozottság megtalálásáról.

Gyakran merül fel a férfi és a női vezetők közötti különbség. Vannak kifejezetten női és férfi skillek, vagy ezen a területen is az egyéni kompetencia számít?

Én abban hiszek, hogy jó vezetők vannak. Nem női vezetőként gondolok magamra, hanem vezetőként, akinek az egyik, de nem a meghatározó tulajdonsága az, hogy nő. Az identitásom része, de nem a fő része. A diplomácia mint eszköz sem azért fontos számomra, mert nő vagyok, hanem mert hiszek az empátiában, a kommunikációban, az érdekegyeztetésben, a kompromisszumkeresésben.

Ez az én személyes erősségem, nem „női kompetencia”, mert nem gondolom, hogy egy férfiről ne lehetne ugyanezt elmondani.

A skilleket érintő különbségek a társadalmi elvárások tekintetében kevésbé relevánsak, a kihívások nőként más területen, leginkább a work-life balance megtalálásában jelentkeznek. Azt hiszem, nőként más elvárást támasztunk magunkkal szemben azzal kapcsolatban, hogy mennyit kell a családdal lenni, a gyerekekkel foglalkozni, és mennyi idő juthat a munkára. Szerencsés vagyok, mert erős, határozott női mintákat hozok otthonról: az anyukámnak például, mire elvégezte az egyetemet, már volt három gyereke, de a munkáját sem adta fel. Igaz, hogy abban az időben sokkal korábban történt a családalapítás, a feladat menedzselhetőségét illetően azonban soha nem voltak bennem kérdések vagy kételyek. Mindehhez viszont elengedhetetle egy jó társ, akivel meg lehet osztani az otthoni feladatokat.

A MOME-n az output nem feltétlenül a termék, hanem az emberi tehetség. Egy ilyen speciális környezetben, a képzés elméleti és gyakorlati oldalára adaptálható az üzleti szemlélet?

A MOME-n folyó magas színvonalú munkát igazolja az, hogy hallgatóink és frissdiplomásaink filmjei rendszeresen szerepelnek és kapnak elismerést a Berlinale animációs versenyében, a világ legnagyobb animációs seregszemléjén, az Annecy Nemzetközi Animációs Fesztiválon, és ott vagyunk a design-Oscarnak is nevezett Red Dot-díj legjobbjai között is, idén először pedig a MOME felkerült a QS World University Rankings „Art & Design” listájára, ráadásul azonnal a 101–150-es sávban. Nagyon fontos visszajelzés ez az elmúlt évek munkájáról az egész szakmai közösség számára. Ugyanakkor számunkra a siker nem elsősorban díjakban mérhető, hanem abban, hogy az itt elsajátított designszemléletet hallgatóink komplex munkákon és más  minden terüleken is képesek adaptálni.  Moholy-Nagy László, az egyetem névadója ugyanezt fogalmazta meg híres mondásában: „Designing is not a profession but an attitude.” Ennek a szellemében hallgatóinknak elsősorban szemléletet szeretnénk átadni, hiszen igen, a design valóban erősen kapcsolódik az üzleti világ  és társadalom igényeihez, ám azokra kreatív, innovatív, művészi eszközrendszerrel reagál. Izgalmas feladat ezt a két szempontot bevinni az oktatásba: hallgatóink világra nyitottságára és problémaérzékenységére építve biztosítani nekik az elméleti alapokat, a művészi eszközöket és mindazt a  hátteret, amely segítségével a globális kihívásokra megoldásokat kereshetnek. A közgazdaságtanra is mindig úgy tekintettem, mint egy eszközrendszerre, amelynek az elemei sokszínűek és jól kombinálhatók, így

a segítségükkel egészen különböző problémákra is megoldást lehet találni, lehetőségeket teremteni, vagy kombinálni más területekkel.

Oktatási intézményként természetesen adott a strukturális kötöttség és az abból fakadó elvárásrendszer, eközben viszont meg kell teremteni azt a rugalmas közeget, amelyben a közösség kreativitása kibontakozhat.  Az egyetem vezetésének egyik fő feladata az, hogy társadalmi ügyeket szolgálva hídként kössük össze a küvilágot a művészeti látásmóddal és megoldásokkal  Ez számomra olyan, mint egy diplomáciai kihívás. Mivel nagyon szeretem a nyelveket, az egyes közegeket nyelveknek tekintem, a célom pedig az, mindegyiket olyan szinten elsajátítsam, hogy közöttük mediátorként közvetíthessek. Számomra ez egy nagyon inspiráló szerep.

Ez a gondolkodásmód hogyan használható ezekben a turbulens időkben? A felsőoktatás átalakul, és a MOME is aktív szereplője ennek a folyamatnak: oktatási progamot, működésmódot fejleszt és gondol újra, épp rektort választ, és az egyetem közössége maga is számtalan változás katalizátora.

Igen, engem inspirálnak azok a komplex helyzetek, amiket diplomáciai eszközökkel lehet megoldani. A mostani változások természetesen érintik az egyetemet és közösségét, és általában az egyetemek szerepét, pozícióját is, a hazai és nemzetközi térben is. Az egyik legfontosabb feladat, hogy képesek legyünk szakmai kérdésekre fókuszálni, mert az önálló, párbeszédkész, kritikus, gondolkodó szellemi műhelyek megteremtése és fenntartása kulcsfontosságú érték. Szintén fontos az egyetemek fejlesztése és újragondolása az Európai Unió követelményrendszere alapján azért, hogy a Magyarországon dolgozó kiváló oktatók, kutatók és hallgatók újra jogosultak legyenek pályázni az európai oktatási, kutatási forrásokra. Ez a közép- és hosszútávú innovációs és akadémiai eredmények támogatása szempontjából is meghatározó.

Néhány héttel ezelőtt Athénban a University of West Attican szervezésében vettem részt a világ vezető design és művészeti egyetemeinek éves találkozóján. Itt arról beszélgettünk, hogyan alakulhatnak át a jövőben az egyetemi irányítási modelljei és döntéshozatali mechanizmusai, és ebben milyen szerepet játszanak a fiatalabb generációk, akik már másként gondokodnak részvételről, együttműködésről, kevésbé fogadják el a merev hierarchiákat, és sokkal inkább közösségi, részvételi alapú modellekben hisznek. Tavaly a MOME-n is átélhettük, hogy összehangolt, participatív és tudatos összefogással a hallgatók valódi változásokat tudnak elérni. Különösen fontos felismerés volt, hogy a művészet és a design eszközei, a dramaturgia, a performatív elemek és a vizuális gondolkodás sokszor nagyobb, mélyebb társadalmi hatást képesek kiváltani. Az athéni beszélgetés egyik fontos konklúziója is az volt, hogy a jövő generációinak szerepét meg kell erősíteni a döntéshozatalban: a közös társadalmi gondolkodás és párbeszéd platformjai csak az ő aktív részvételükkel újíthatók meg. A design pedig egyre érzékelhetőbben olyan társadalmi nyelvvé válik, amely képes alakítani az intézményi működést, a közös gondolkodást és a döntéshozatal kultúráját is. A designegyetemeknek ennek az új nyelvnek a formálásában és társadalmi bevezetésében is vezető szerepet kell vállalniuk.

Vezérigazgatójaként nem veszel részt a mindennapi oktatásban, a rendkívül pezsgő szellemi közeg megteremtésében mégis jelentős részed van. A hagyományos egyetemi struktúrákhoz képest miben érhető tetten a MOME képzési sajátossága?

A MOME-n kis létszámúak a szakok, sok a csoportos és az egyéni feladat, a műhelymunka, a szabad alkotás az oktatás része. Itt egyszerre jelenik meg adottságként egy hierarchikusabb mester-tanítvány viszony, azonban az erőteljesen gyakorlati képzés miatt az oktatók mentori szerepben is működnek. Egy ilyen környezetben magától értetődőek az alulról jövő, akciószerű vagy társadalmilag elkötelezett kezdeményezések, legyen a diplomakiállítás, prezentáció, hackathon, pitch fórum, konferencia, tehetségprogram vagy egy hallgatói kezdeményezés. Büszkék vagyunk arra, hogy egyetemként a hallgatóinknak tág kereteket és lehetőségeket is biztosíthatunk a kiteljesedésre. És ugyan közvetlenül valóban nem vagyok kapcsolatban a diákokkal, de a közeg számomra is inspiráló, mert frissen tartja a kíváncsiságot. Érdekes és izgalmas ilyen közelről megtapasztalni, hogy a Z-generációt milyen erősen foglalkoztatják a társadalmi, gazdasági kihívások, hogy személyes ügynek tekintik a globális problémákat, és ebből az érintettségből próbálnak azokra friss, innovatív válaszokat adni. Nekem is van két lányom, akik ugyan még csak gimnazisták, de látom rajtuk,

milyen erős bennük a tettvágy, mennyire hisznek magukban, és hogyan képesek kiállni magukért.

Velük kapcsolatban otthon működik a mentorszerep?

Ebben az életkorban a leváláson, az önállósodáson, a határok tágításán van a fókusz, és sokkal szerencsésebb, ha a példákat a gyerekek maguk találják meg akár a tőlük kicsit idősebb fiatalok, akár a felnőttek között. Nem gondolom, hogy szerencsés, ha az anya- és a mentorszerep otthon egybeesik. A gyerekeknek az a feladata, hogy a szüleik támogatásával, de tőlük függetlenül találják meg a saját útjukat, úgyhogy otthon, vállalva még akár a súrlódást is, nem mentorálok, hanem kizárólag anyaként viselkedem.

(Fotók: Gregus Máté, Lakos Máté)