Endre szolnoki művésztelepi lakó- és alkotótere az online interjúnk kameráján keresztül is markáns atmoszférát sugároz. A tágas, fényes műteremlakásban az elkészült és folyamatban lévő festményei sorakoznak, erős háttérszíneikkel és karaktereikkel megtöltve az egyébként visszafogott környezetet. A levegőben cigarettafüst kavarog, miközben Endre mesél, a képernyő hátterében pedig hol egy macska, hol egy kutya farka bukkan fel.
Szolnok Endrének ez hazatérés egy pár éves budapesti kitérő után. A közelben, Martfűn született, és már gyerekként rendszeresen járt át a művésztelepre szakkörökre, miközben tudat alatt szívta magába az ottani alkotók művészet- és életszemléletét. Miután elvégezte a Képzőművészeti Egyetemet, nem sokkal később megüresedett egy hely a telepen, amire beadta az országos pályázatot. Egykori mesterei örömmel várták vissza, ezúttal már kollégaként.
„Az archaikus kapcsolódás, ami az én művészetemben is meghatározó, egyfajta szellemi kapocs itt közöttünk. Én itt szocializálódtam, innen nézek a világra. Tulajdonképpen amit festek, azt bárhol festhetném, úgyhogy egy idő után elkezdett foglalkoztatni a kérdés, hogy miért ne ott tegyem ezt, ahol egyébként felnőttem? Nem vagyok egy világtól elvonult remete, rendszeresen járok Budapestre és külföldi tanulmányutakra, de ettől függetlenül nem gondolom, hogy az utazás csak fizikai lehet. Számomra a képeim is eszközök az utazásra – más terekbe és idősíkokba repítenek.”
Endrére saját bevallása szerint jellemző az időbeli visszavágyódás a görög mitológia aranykorába. Művészeti attitűdje is a klasszikus művész archetípusát idézi: számára a festészet nem csupán munka, kis túlzással a nap huszonnégy órájában együtt lélegzik az alkotásaival. Nem csapong az inspirációk között; elhivatottan mélyül el választott témájában, rétegről rétegre bontva ki azt mind gondolati, mind festészeti síkon. Művei így nem sorozatokba rendeződnek, hanem egy folyamatosan táguló narratíva részei – variációk a görög mitológiára.
„Úgy gondolom, a legmeghatározóbb képi örökségünk a görög művészet antik korszakában gyökerezik – nem csupán a görögségben, hanem abban az archetipikus rendszerben, amelyhez az évszázadok során az alkotók újra és újra visszatértek. A munkáimmal azokat a művészettörténeti referenciákat próbálom szintetizálni, ahol ezek a klasszikus elemek – akár tudatosan, akár ösztönösen – megjelentek.
A görög nézőpont, az emberközpontú világkép – ahol az istenek is emberi alakot öltenek – szintén nagy hatást gyakorolt rám, megerősítve azt az érzést, hogy ezek a mítoszok akár az én történeteim is lehetnek.
A festményeimen így gyakran fúziós inspiráció jelenik meg, amelyben a konkrét mítoszok, későbbi művészettörténeti utalások a saját megéléseimmel fonódnak össze. Azt gondolom, van valami mély kapcsolódásunk ezekhez a történetekhez, amelyek ma egyre inkább elfelejtődnek. Egyfajta őrző szerepkörben szeretném magamat tudni.”
A kígyó és a villám aktuálisan visszatérő motívumok a festményein. A görög mítosz szerint a világ köldökében, egy szakadék mélyén élt Püthón, a kígyó, aki Héra parancsára üldözte Létót, Zeusz egyik szeretőjét. Apollón, Zeusz és Létó fia felnőve küldetésének tekintette, hogy végezzen Püthónnal, és felszabadítsa anyját, így végül egy villámmal ölte meg otthonában a kígyót. Később a szakadék fölé, a villámcsapás helyére épült a delphoi jósda, a görög mitológia egyik legfontosabb spirituális központja, ahol a mindenkori jósnő Püthón emlékére a Püthia nevet viselte.
A történetmesélésen és a görög mítoszok éltetésén túl Endre festészeti koncepciók, színelméleti és kompozíciós kérdések kibontására használja a munkáit. Korábban ragaszkodott ahhoz, hogy mindig teljes emberi alakokat ábrázoljon – az istenek ezért sokszor anatómiailag kifacsart testhelyzetekbe kényszerültek, amelyeket a vászon mérete és szerkezete határozott meg. Később elkezdett torzókkal is kísérletezni, és olyan töredékeket festeni, amelyek tömbszerű egészként értelmezhetők. A színek választásakor szintén tudatosan kereste a művészettörténeti alapokat, így kerültek képbe a komplementer árnyalatok.
„Ezektől az erőteljes kombinációktól sok festő ódzkodik, én viszont szeretem a direktségüket. Utalnak arra, hogy régen a klasszikus görög falfestmények is erős pigmentekkel dolgoztak, csak mára fakultak meg, de van bennük egyfajta punkos lázadás, sőt akár a pop-görögmitológia is eszünkbe juthat róluk” – mondja, bár az utóbbi irányba nem szívesen kategorizálja magát.
Endre szerint az istenek festése önmagában is hatalmas vállalás, ami megköveteli a monumentális léptéket, ezért a képei jellemzően nagy formátumúak. Ahogyan az antik szobrok is gyakran másfélszeres életnagyságban emelkedtek az ember fölé, ezt a hatást szeretné ő is visszaadni a festményein. Nem öncélú megalománia ez, hanem tudatos eszköz arra, hogy a képek közvetlenül megszólítsák a nézőt, és emlékeztessenek rá: üzeneteik ma is aktuálisak.
Ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódik az Endre szívéhez közel álló mellékprojektje is: nagy méretű városi murálok festése, amelyekből Szolnokon és Budapesten már elkészült egy-egy alkotása. „A murália a festészet egyik fontos kifejezőformája, itthon utoljára a szocializmus és a rendszerváltás idején jelent meg autonóm alkotásként. Számomra művészeti misszió, hogy ezt ma visszahozzuk a köztereinkre, a hagyományos falképfestészeti értékrend mentén” – osztja meg a vállalásról, amely szintén a letűnt korok egy szeletét hozza vissza a jelenbe, még szembetűnőbb verzióban.
A cikk eredetileg a W by Roadster harmadik print számában, a 2025-ös Summer Issue-ban jelent meg.
