Mint annak tanúja leszek, Zita és a butik teljesen hozzánőttek a kerülethez: szinte mindenki, aki elhalad a bolt előtt, köszön, törzsvendégek jönnek-mennek, bókolnak Zita lehengerlő sminkjére és szettjére (Lanvin dzseki, Chloé top, Carven farmer és papucs). Ez a nő nem kérdés, hogy a stílus maga, és azzal nyerte meg magának a környezetét, hogy mindig teljesen vállalja önmagát és a véleményét. 

Annyi mindenről szeretnék beszélgetni veled, azt sem tudom, hol kezdjem! Úgyhogy legyen talán a legegyszerűbb, ha megkérdezem: hogy vagy, hogy telt a nyarad?

Nagyon jól, most is, ahogy mindig. Az nem opció, hogy nem jól, olyat nem szabad mondani! De egyébként tényleg jól. Nyaram viszont majd csak januárban lesz, mert itthon most dübörgött az üzlet, ezért itt kellett lenni, illetve Párizsba is menni kellett az esedékes pre-collection divathétre. Plusz a hamarosan induló magazin formátumú webshopunk megvalósítása is elég időigényes. Szóval melós időszak volt. 

Hogy oszlik meg most az életed Párizs és Budapest között? 

Minden divathétre ki szoktam menni, legutóbb pár napja pedig a Francia Divat Intézet (Institut Français de la Mode) által rendezett Faverolle nevű találkozón voltam, amit évente tartanak, és meghívják rá a jelentősebb márkák vezetőit, galériatulajdonosokat, nagyon izgalmas az egész. A divatheteken kívül is előfordulhat, hogy kisebb munkákra megyek ki, de összességében az az évi négy alkalom a fix.

Régen azonban Párizs volt a bázisod. Mennyi ideig is éltél kint?

2001-ben költöztem ki, és 2019 végén költöztem vissza. De már előtte, 1997–1998 környékén is rendszeresen jártam ki modellként, csak akkor még New York, Milánó és Németország mellett alkalmanként.

Nagyon érdekelne, hogy mikor és hogyan kezdődött a divattal való kapcsolatod.

Gyerekkoromtól kezdve nagyon érdekelt a divat, az öltözködés, a stílus. Tizenhárom-tizennégy éves voltam a rendszerváltás idején, azelőtt a Norvégiában élő bátyámnak köszönhetően jutottam hozzá az olyan külföldi magazinokhoz, mint az ELLE, a Vogue, a Cosmopolitan és a másik kedvencem, a National Geographic. És akkor kislányként úgy nézett ki a szobám fala, hogy az egyik oldalát teleplakátoltam a divatmagazinok oldalaival, Claudia Schiffer, Christy Turlington fotóival, a másikat pedig az NG-ből kivágott úti célok fotóival. Ott álltam akkor, amikor még utazni sem lehetett, és azon gondolkoztam, hogy is lesz ez, hogy fogok egyszerre majd Párizsban dolgozni a divatban, de azért bejárni az Amazonas őserdőit is… A vicces pedig az, hogy harmincévesen, amikor épp Brazíliában voltam, repkedett a fejem körül a kolibri, a házam udvarán pálmafa, körülötte majmok ugrálnak, szóval azt vettem észre, hogy valóra vált a gyerekkori álmom! Ekkor Párizs és Brazília között ingáztam.

Anélkül manifesztáltál, hogy tudtad volna, mi az egyáltalán…

Igen, milyen érdekes a fiatalkori agy: egyáltalán nem érdekelt, hogy maximum az Adriáig lehet utazni, hagytam magam álmodozni. Egyébként pedig szerencsém volt, hogy bár el voltunk zárva a nagyvilágtól, a testvérem által mégis hozzá tudtam férni olyan ingerekhez, amelyekből ki tudtam választani, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Az pedig, hogy valóra vált, nem is tudom, minek köszönhető, mert nem annyira az önbizalomnak, az nekem sose volt sok – örültem volna, ha fiatal koromban annyi önbizalmam van, mint most! Inkább úgy mondanám, hogy bíztam benne és bíztam magamban, hogy meg fogom csinálni, össze fog jönni. Ez szerintem más, mint az önbizalom…

Ősbizalom?

Az! Hogy nem azért bízom magamban, mert annyira jó lennék, hanem abban hiszek, hogy összejön, amire predesztinálva vagyok, és emiatt tényleg néha gondolkodás nélkül követtem az intuíciómat. Szerencsére nem volt bennem félelem, mert azt gondolom, a legtöbb embert az gátolja meg abban, hogy cselekedni tudjanak. 

Csodálatos. Mesélj egy kicsit, milyen volt a kétezres évek Párizsa?

Azt még össze lehet kötni a kilencvenes évekkel, tehát akkor olyan kultikus helyekre jártam, mint a Les Bains Douches, a Queen, a Castel, ahol Mick Jagger meg Naomi Campbell kaliberű sztárok buliztak mellettem. Még megélhettem annak a fénykornak a végét, amitől a 2010-es évek végére teljesen eltávolodtunk. Abban a világban akkor rengeteg szépséget, finomságot, eleganciát találtam, ami dekadenciával, szabadsággal vegyült. Azt kell hogy mondjam, hogy ez ma már megváltozott, a szabadság például inkább szabadosságba csapott át. Ma, amikor visszamegyek a divathetekre, és rózsaszín szemüvegen keresztül nézem a várost, még mindig megtalálom benne, amit szeretek, de azért egyre nehezebb, mert nagyon megváltozott a hangulat, köszönhetően a globalizációnak, a politikának, a gazdaságnak és a társadalmi változásoknak. 

Visszatérve a divatra, itt még van miről beszélnünk, hiszen sokak csak álmodoznak arról a karrierről, amit te befutottál. Hogyan alakult a pályád odáig, hogy Alber Elbaz, a Lanvin kreatívigazgatója a múzsájának nevezett? 

Magyarországon kezdtem a modellkedést, de alig féléves karrier után hamar külföldre mentem. Először 1997-ben Párizsba, akkoriban többek között az Hervé Léger-nek és a Diornak dolgoztam. De az az igazság, hogy a hazai gyors sikerek, bemutatók megnyitása, kampányok, címlapok után frusztrált, hogy Párizsban a nagy konkurencia mellett egy lóvásáron éreztem magam – és ezért a Közgázt hagytam itthon. Ráadásul ez még jóval a metoo-korszak előtt volt, tehát rendesen mentek a zaklatások, visszaélések is, amikkel szintén volt tapasztalatom, ebben pedig kicsit kiégtem. Inkább elmentem Németországba, ahol sminkesként sikerült elég jó melókat találnom.

Ez is azt mutatja, hogy engem a divat minden területe érdekelt, és ezt később az art directorok is észrevették, mert modellként is nagyobb szerepet tulajdonítottak nekem, és mindenbe bele tudtam folyni. 

Sminkesként visszamentem Párizsba, a portfóliómon akartam tovább dolgozni, amikor egy barátnőm, aki a Chloé-ház modellje volt, terhes lett, és én mentem helyettesíteni. Így kezdtem el Phoebe Philóval dolgozni, aki annyira hozzám szokott, hogy ha nem voltam ott, nem volt fittingpróba. Valahogy akármelyik tervezővel, akármelyik márkával dolgoztam, olyan szerepbe jutottam, hogy engem nem lehetett helyettesíteni. 

A Chloénál több részlegen dolgoztam, showroomokban, lookbookokhoz stylingoltam a modellkedés mellett, de amikor már a Francia Divat Intézetben tanultam, akkor kezdett kicsit megterhelő lenni, és 2012-ben eljöttem. Egy fél évvel később az akkori art director, Clare Waight Keller visszahívott volna, de akkor képtelennek éreztem magam arra, hogy folytassam. Aztán nem sokkal ezután Alber Elbaz, a Lanvin kreatívigazgatója meglátott egy junior dizájner könyvében (vicces, hogy ő volt Chemena Kamali, aki most a Chloét vezeti, és aki 2022-ben megint visszahívott), és azt mondta: „Úristen, ki ez a csaj?” Így kezdődött egy kétéves kimerítő, de csodás időszak.

Úgy képzelem, hogy szinte szimbiózisban dolgozhattatok együtt, nagyon intenzív lehetett.

Fantasztikus volt, de tényleg minden meetingen ott voltam Alber mellett, miközben szinte folyamatosan tizenkét centis tűsarkúban, a próbákról a bőrömben maradt tűkkel éltem… Kitüntetés volt, de egyben minden szempontból, fizikálisan, pszichésen és mentálisan nehéz feladat is. Baromi erősnek kellett hozzá lenni, hogy bírjam.

Mit gondolsz, miért bírtad ilyen jól? A fotózáson, amikor együtt dolgoztunk, feltűnt, hogy mennyire alázatosan, rugalmasan, türelmesen és végtelen humorral állod a sarat. Mitől lettél ilyen?

Valószínűleg az alapszemélyiségem ilyen, de a neveltetésemnek is szerepe van benne. Édesanyám, aki igazi maximalista volt, nagyon sokat követelt, és nagyon tiszteletre méltó ember is volt, és nekem ez tetszett. Tetszett, hogy a maximumot kell adni, és a mai napig azt gondolom, hogy ha az ember valamit építeni akar, letenni valamit az asztalra, az e nélkül a maximalizmus nélkül kivitelezhetetlen. A fizikális adottságaim szerencsére szintén alapvetően erősek, sosem voltam az az ájulós típus, mindig egészséges voltam, és fogyókúráznom sem kellett soha, hogy tartsam az alakomat, természetesen ilyen szikár vagyok. Ez nagyon sokat segített.

Nem voltam elkényeztetve, és nem volt szokás a panaszkodás sem nálunk. Mindig úgy gondoltam, nem panaszkodom, mert mindig van, akinek rosszabb. A munkában pedig úgy gondolom, hogy szintén fontos az empátia. Egy csapatban dolgozunk, és sosem tudhatjuk, hogy kinek éppen mennyi problémája van, ki mennyi munkát tett bele a projektbe, ezért fontos, hogy segítsük egymást, és azon dolgozzunk, hogy tudjunk haladni. Ha pedig már ott vagyunk, ezt csináljuk jó hangulatban! 

– Ha már szóba jött, hogy építeni valamit: hogyan jött az életedbe, hogy a Pozsonyi úton legyen egy saját concept store-od?

– Nem volt ilyen ötletem, hanem ez úgy történt, hogy megálltam az üzlet előtt, megláttam bent egy neont, egy csillárt, egy márványpultot, art deco asztalt, tonettszéket… és felébredt bennem az a hajtóerő, ami egész életemben vitt. Ez összecsengett azzal, hogy amikor 2019 végén hazaköltöztem (nem gondoltam, hogy végleg), tetszett az a nyugalom, amit Párizshoz képest itt tapasztaltam. Párizsban az Élysée-palota mögött laktam, ami azért elég megterhelő tudott lenni… Mindenhol vannak társadalmi feszültségek, de ott akkor azt már túl soknak éreztem. 

Közben Magyarországon észrevettem, hogy az emberek ki vannak éhezve a divatra, a stílusra, és hogy nincs túl sok alternatívája a fast fashionnek. Az emberek inkább a mennyiségre mennek a minőséggel szemben, pedig ebben nagyon ki lehet égni. Ha túlfogyasztasz, az olyan, mint a bulimia, egy idő után már nem tudod értékelni, sőt rosszul vagy tőle. Én az a típusú fogyasztó vagyok, aki kevesebbet vesz, de szebb és értékes dolgokat, és ezt szeretném közvetíteni a pr0gre55-szel is. Tudom, nem én fogom megváltoztatni a világot, de legalább egy alternatívát tudok kínálni, és szerencsére egyre többen értékelik, amit csinálok. Pedig az elején nem értették, hogy akkor ez most egy kávézó, parfüméria, könyvtár vagy micsoda. Valójában ez egy életérzés.

– És hogyan fogalmaznád meg a pr0gre55-életérzést?

– Elegáns egy kis csavarral, az biztos. Arról szól, hogy szépséggel vegyük körbe magunkat. Hogy a minőséget válasszuk a mennyiség helyett. Távol áll tőle a felszínesség, itt mindennek története van. Azt gondolom, ez a tárgyak esetében ugyanúgy működik, mint az emberi kapcsolatoknál: ha felszínes, tartalom nélküli emberekkel veszed körbe magad, akkor te is üres maradsz. Fontos, hogy legyen tartalom, kötődés. Nekem nem tetszik, hogy ma már a tárgyak és a barátságok is csak úgy eldobhatók.

– Érdekes párhuzam, hogy amiképpen te is helyettesíthetetlen voltál az art directorok életében, úgy az eldobhatóság ellen küzdesz. Utolsó kérdés, ismét a divatvilágra vonatkozóan: az utóbbi időszakban napról napra érkezik hír arról, hogy a nagy divatházak egymás között pakolgatják ide-oda a kreatívigazgatóikat. Közben a Vogue US háza táján is változnak a dolgok, Anna Wintourt új főszerkesztő váltja. Te hogy értékeled ezt a periódust? Milyen reményeket táplálsz a jövőt illetően?

– Én úgy gondolom, hogy ez a túlpörgő körhinta leginkább a divatot is uraló vállalati kultúra profitmaximalizáló attitűdjének és az elszemélytelenedésnek az eredménye, és ez elkerülhetetlenül kiégéshez vezet. Ugyanaz a maroknyi ember adogatja egymásnak a stafétabotot néhány új belépővel, akiknek viszont igazoltan nehéz porondon maradniuk, és sokszor tűnnek el az ígéretes indulás után a süllyesztőben. A „disruption” egy fontos elem a divattörténetben: Anna Wintour első címlapja harminchét éve felforgató hatással bírt, és az aktuális távozásának a „sokkoló” híre is így lett kitalálva… Valójában nem megy ő sehova, csak kiadta a feladatot, de a gyeplő marad a kezében.

Igazi változást ezektől a praktikáktól nem várok. Ez a lelketlen, szenzáció- és pénzhajhász stratégia, amit a vezető divatházak gyakorolnak, a fogyasztók állandó túlstimulálásával jár, amiről ismét a „kiégés” szó jut eszembe.

Én a jövőt a kisebb és humánusabb márkákban és struktúrákban szeretném látni, ahol az irányítás az alapítók és a divatszakmát meg az ahhoz illő minőséget és mélységet szenvedélyből szerető emberek kezében tudna maradni. 

– Köszönöm, Zita, fantasztikus beszélgetés volt!

– És akkor most csináljuk meg az eszpresszó-Martinit, hihetetlen, hogy még sosem ittál! 

Meet the Muse

Mészáros Zita

– Említetted, hogy például az alakod miatt sosem kellett aggódnod, de mi a helyzet az öregedéssel? Hogyan viszonyulsz az idő múlásához?

– Hát nézd, szerintem az alkohol és a füst ugye konzervál… (cigivel a szánkban, pezsgővel a kezünkben nevetünk). De viccet félretéve, szerencsés genetikával áldott meg a sors, és persze figyelek is az egészségemre. Amit észrevettem, hogy a stressz az, amit nagyon kerülni kéne, mert az nagyon öregít. Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor valószínűleg az is közrejátszik abban, ahogy kinézek, hogy nem vállaltam gyereket. 

– Viszont vannak kutyáid. Hogy nézne ki számodra egy ideális napod?

– Hmm, felkelni. Megreggelizni. Elvinni a kutyusaimat egy háromórás túrára. Utána beülni ebédelni valahova, és közben a jövőbeli tervekről elmélkedni, de csak jólesően. Aztán a nap hátralevő részét az ágyban tölteni és meséket nézni. Mondjuk, a Minyonokat! 

– Van példaképed, múzsád?

– Phoebe Philo. És Hannah MacGibbon is.

– Ha egy más korban létezhetnél, melyikben szeretnél élni?

– A belle époque, egyértelmű.

– Milyen úti célok inspirálnak?

– Róma. Nápoly. Egész Olaszország! New Yorkot is imádom, de ott nem tudnék élni. És persze Párizs. Meg Franciaországnak még olyan eldugottabb részei, mint például Hossegor vagy Biarritz, ahol létezik az a fajta savoir vivre, amit én szeretek: ahol megvan az igény a szépségre, finomságra, eleganciára, de közben van a természettel is egy erős kapocs. Mert azt eddig nem mondtam, de én igazi alföldi parasztlány vagyok ám, kislányként semmit nem szerettem jobban, mint felhúzni a gumicsizmát, fölülni a csettegőre, kimenni a disznóólakhoz… Na, ennyit a finom dolgokról! 

– Ha csak egy zene szólhatna a pr0gre55-ben, mi lenne az? 

– Hú, ez nehéz, mert nagyon eklektikus a playlistem… Mondjuk, Prokofjev Hamupipőkéje 0–24-ben mehetne… meg a Bon Entendeur! 

A cikk eredetileg a W by Roadster negyedik print számában, a 2025-ös Winter Issue-ban jelent meg.