Szerző: Erdei Panni pszichológus, jógaoktató, a Soul Buddy stúdió alapítója
A régi görögök szerint az istenek úgy alkották meg az embert, hogy élete során meg kell szenvednie az igazságért. Bár nem ez a legmegnyugtatóbb nézőpont, elfogadhatjuk, hogy ezek alapján a feladatunk az, hogy tanuljunk a szenvedéseinkből, és növekedjünk általuk. Emellett az sem elhanyagolható tény, hogy a szenvedés szinte minden spirituális tradícióban az ébredés kapujának számít.
De mi a modern szemlélet? Mi okozhatja az önreflexióra való belső késztetésünket? Egyáltalán miért van bennünk vágy az önreflexióra? Magyarázható a személyiségjegyekkel, környezeti hatásokkal, vagy az életszakaszokhoz köthető krízisekkel is, ugyanakkor érdemes a traumával való érintettségünk mentén is megvizsgálni, hogyan válik a saját önismeretünk az életünk fontos részévé.
A trauma terhe – a múlt
A múltunkhoz kapcsolódó történetek nagy hatással lehetnek a jelenünkre, és ha valamilyen traumával találkoztunk korábban, akkor előfordulhat, hogy ez olyan szégyent és meg nem értettséget tud okozni, amit mindenáron szeretnénk feloldani.
Buddha szavaival élve: „az emlékeinkből alkotjuk meg a valóságot”, tehát a múltra reagálunk, nem pedig a jelenre.
Sok traumatúlélő számol be arról, hogy bár az életük a trauma után jó irányba fordult, egyszerűen nem tudják integrálni a személyiségükbe azt az énrészüket, amelyik a trauma áldozata lett. Mint kívülállóra tekintenek erre a valakire, megpróbálnak teljesen lekapcsolódni róla, de így is erős bizonytalanságot élnek át nap mint nap, gyakori az önbizalomhiány, az impulzivitás vagy az agresszió, amire persze nem jól reagál a környezetük, így még inkább erősödik a szégyenérzetük.
Sokan ezzel a tapasztalattal fordulnak az önismereti folyamatokhoz, és arra a kérdésre keresik a választ, hogy miképpen lehet túlélőként is teljes életet élni.
A tünet megjelenése – a jelen
Ha nem a múlt, akkor a jelen nehézségei lesznek azok, amelyek beindíthatják az önismereti folyamatokat. Sok a szorongásos panasz, egyre több az ADHD- és depressziódiagnózis, és nagyon gyakoriak a pszichoszomatikus panaszok. A tünetek olyan elárasztóak tudnak lenni, hogy megjelenik a vágy, hogy megtaláljuk az eredetüket, s aztán feloldhassuk őket.
Az emberi faj alapvetően reziliens, hisz talpra állunk háborúból, katasztrófából, saját életünkben tapasztalt erőszakból vagy elhanyagolásból is, de ezek nem feltétlenül múlnak el nyomtalanul.
Nem is gondolnánk, de azok a nehézségek, amelyekről azt gondoljuk, hogy már rég magunk mögött hagytuk őket, hatással lehetnek a jelenben is az immunrendszerünkre, s befolyásolhatják az intimitást és az érzelmek átélését biztosító képességünket is. Egy ilyen felismerés során pedig beindulhat egy olyan önismereti munka, amelynek a célja a jelen tüneteinek az enyhítése.
A hiány megélése
A trauma nem csak valamilyen nemkívánatos esemény lehet. A trauma megnyilvánulhat abban is, hogy valami jó dolog hiányzott az életünkből, ami az optimális fejlődésünkhöz elengedhetetlen lett volna.
Sokak számára évekig rejtve van ez a hiányállapot, és arról számolnak be, hogy nekik nagyon jó gyerekkoruk volt, hiszen sem agressziót, sem bántalmazást nem tapasztaltak. Akkor jöhet felszínre, hogy valami mégsem stimmel, amikor megismerik, hogy mennyivel jobb működésmódok léteznek mások életében. Ez a társas összehasonlítás lesz végül az a hideg zuhany, ami megmutatja, hogy másabb is lehetett volna a gyerekkor vagy a karrierválasztás, ha mellettük lett volna egy támogató szülő, az igényeikre és az egyediségükre ráhangolódó felnőtt, vagy egyáltalán annak a lehetősége, hogy az érzelmeiket szabadon kifejezhessék valakinek.
Sokan a jelenben is megélnek egy erős hiányállapotot valamely életterületükön. Gyakori a párkapcsolati nehézség, az intimitástól való félelem, a negatív énkép, ami mind visszavezethető egy olyan korai tapasztalatra, amikor valami esszenciális dolog nem történt meg.
Az önismereti folyamat segít tudatosítani a hiány okait, és ezután eszközt ad a jelenben való megvalósításhoz.
Lehet-e kontraproduktív az önfejlesztés?
A „nem vagyok elég jó” érzés erősödése
Egy olyan kultúrában élünk, amelyben mindent elborítanak a képek, videók, üzenetek. Ezek gyakran azt közvetítik, hogy nem elég új a telefonunk, nem elég kockás a hasunk, nem elég friss a tudásunk egy adott témában, míg végül ömlenek ránk a tippek, hogyan legyünk jobbak, és végül a legmagabiztosabbak is elbizonytalanodnak, és folyamatos önfejlesztésbe kezdenek.
A folyamatos fejlődni akarás magában hordozhatja a „nem vagyok elég jó” sémát, amit érdemes már az út elején felismerni.
Sokszor egy tréning is hordozhat olyan üzenetet, hogy majd ha eléggé lelassulok, vagy eléggé befelé figyelek, akkor jön majd el a gyökeres változás. De ezek a teljesítendő kritériumok mind megnehezítik az önismereti út alapvető feltételét: a teljes elfogadást. Ahelyett, hogy magunkra kívánnánk erőltetni egy elvárt viselkedésmódot, vizsgáljuk meg, mi zajlik bennünk, és álljunk hozzá teljes nyitottsággal a saját tapasztalatunkhoz! Mert csak a feltétel nélküli elfogadásban tudjuk gyógyítani a régi sebeket, és ezáltal harmóniába kerülni önmagunkkal.
Jó dolog az önismeret, kell a tisztán látás, de ahhoz elengedhetetlen önmagunk radikális elfogadása is.
A cikk eredetileg a W by Roadster harmadik print számábam, a 2025-ös Summer Issue-ban jelent meg.
