Az utóbbi éveket kétségtelenül a mikrotrendek uralták a divatban. Az algoritmusok, a virális online tartalmak és a különböző popkulturális jelenségek által formált rövid divathullámok ideje azonban minden jel szerint leáldozóban van. Az éppen népszerű esztétikáknak megfelelő, kényszeres pontossággal összerakott öltözetek helyett egyre többen szeretnék inkább a saját ízlésüket a középpontba helyezni. Elérte a divatipart az életünk több területén is egyre populárisabb „mértékletes fogyasztás” szemlélete?
A spiritualitás a divatba is bekúszott, vagy csak elegünk lett a „quiet luxury” unalmas és egyhangú világából? Utánajártunk, miért kerültek ismét elő a talizmánnak vagy amulettnek is beillő ékszerek a ruhatárunkba.
„Én egy bruncholós típus vagyok!” – nem magamat, hanem a magabiztos kijelentés elhangzásakor négyéves tiszteletbeli keresztlányomat idézem. Az azóta is gyakran emlegetett aranyköpésbombát egy – sokadik – olyan közös családi étkezésen dobta le, ami hogy, hogy nem, jóval elnyújtottabbra alakult a tervezettnél. Viszont akár én is mondhattam volna, bár ebben az esetben nyilván más jellegű motiváció lenne mögötte. Merthogy az utóbbi években a kedvenceim listájának az élére került a reggeli és az ebéd elegye.
A női szexualitást ábrázoló történetek a világjárvány óta egyre népszerűbbek, és nem úgy fest, mintha hamarosan csökkenne az érdeklődés irántuk. Ez sehol sem nyilvánul meg látványosabban, mint az irodalomban, amelyet valósággal elleptek a nők által, nőknek írt erotikus alkotások, ezzel a mainstreambe emelve a műfajt. Sokan a szexuális felszabadulás új hullámát látják a trendben, ám nem mindenki ilyen bizakodó. Tényleg sikerült leszámolnunk a szégyennel, vagy ez csupán a nők válasza egy lassan ellenük forduló kultúrára?
A mesék világában létezik egy sziget, amely olyan törött, felemás vagy hibás játékoknak ad otthont, amikkel már senki nem akar játszani. Nekem is van egy ilyen szigetem, csak nem játékokból, hanem kinőtt famernadrágokból; kinyúlt, kibolyhosodott pulcsikból; különös, a természetemhez egyáltalán nem illő holmikból (helló, vajsárga, oldalt felsliccelt trapéznadrág) és a mindenki számára ismert „jó lesz még valamire” darabokból áll, amelyeket furfangosan a mindennapi ruháim között rejtegetek.
Talán van némi sarkítás a címben, ugyanis eddig egyetlen ilyen hajszálat sikerült felfedeznem az egyébként elég sötét hajamban, azonban néhány másodpercig ez is okot adott némi aggodalomra. Persze ezt ellensúlyozhatná az az időnként egy-két humoros megjegyzésnek is alapot adó tény, hogy „a párom fiatalít”, ugyanis nálam hat évvel később született. A téma egyébként eléggé hot topicnak számított az elmúlt évben, hiszen a filmvásznon rendre visszatérő elemmé vált az idősebb nő és fiatalabb férfi kapcsolata, gyakran azzal a narratívával, hogy ez valami tiltott, de annál inkább izgalmas viszony. Ez a valóságban is így van, vagy ott inkább elítélendő?
Az elmúlt években egyre többen és egyre fiatalabban vesznek igénybe botoxkezelést, a ránctalanság pedig mára minden korábbinál erősebb normává vált. A botoxot imádjuk utálni, mégis tömegesen vállaljuk be a tükörsima bőrért – még azok is, akik korábban sosem gondolták volna magukról.
Alig pár év telt el a szemaglutidalapú, elsősorban cukorbetegetek számára felírt, testsúlycsökkentést segítő gyógyszerek engedélyezése óta, a csodaszernek titulált injekciók máris átformálták a ,,mindenki által vágyott” testről alkotott képünket. Végleg vége a 2010-es évek testpozitív irányzatainak, és visszatértünk a 2000-es években hagyott, extrém vékonyságot reprezentáló ,,heroin chic” ideálhoz? De kiment-e valaha a soványság a divatból, és miért ragaszkodunk annyira a ,,tökéletes test” eszméjéhez napjainkban is?
Úgy tűnhet, hogy a csapból is az önfejlesztés folyik, de még így is vannak, akik teljesen elkerülik ezt a témát, és nem kívánnak életük nehézségeivel vagy azok megoldásával foglalkozni, míg mások szinte túlbuzogják, és minden hétre keresnek egy önfejlesztő programot.
Van az a sorozat, amit már régen abba kellett volna hagyni – legalábbis racionálisan gondolkodva. De mégis nézed. Nem azért, mert minden percében zseniális lenne, vagy mert ne lenne néha bosszantó, hanem azért, mert valamit felidéz benned. Komfortot, nosztalgiát, hangulatot. Az And Just Like That... számomra pont ilyen. Bár a harmadik évadból eddig csak három rész jött ki, újra elkapott az a furcsa, kellemes és kényelmes érzés, amit csak a Szex és New York tudott anno adni.
Eddig mindig csak szereplőként találkoztam a magazinok világával, most viszont először a másik oldalról , főszerkesztőként is beleláthattam ebbe a folyamatba. Egyszerre volt izgalmas és kihívásokkal teli élmény. A lapszám fő tematikája a The Art of Balance, vagyis az egyensúly művészete. Sokan nap mint nap keressük azt az állapotot, amikor minden a helyén van, de azt hiszem, ezt tökéletesen elérni szinte lehetetlen. A magazin készítése során sok inspiráló nővel beszélgettem, és újra meg újra előkerült ez a kérdés: hogyan lehet egyensúlyt találni? Abban szinte mindannyian egyetértettek, hogy időt kell adnunk magunknak arra, hogy lelassítsunk, kicsit eltávolodjunk a zajtól, és más perspektívából nézzünk rá az életünkre. Az interjúk mellett rengeteg izgalmas és különleges anyag készült még ebbe a lapszámba az utazás, a divat, a gasztronómia és a kultúra világából, így nagyon büszke vagyok arra, amit közösen létrehoztunk.
Axente Vanessa, főszerkesztő