A kreatívszakma sok képviselőjével beszélgettem már, és az igazán befutottaknak, azt gondolom, van egy közös vonásuk: mégpedig az, hogy ismerik magukat. Elsősorban a saját elképzeléseik, és nem a trendek befolyásolják őket, azaz kitartanak a víziójuk mellett, ám mindezek mellett képesek olyan kompromisszumokat kötni, amelyekben önazonosak tudnak maradni. A létezésnek és az alkotásnak ez a módja olyan helyekre, találkozásokhoz és kollaborációkhoz sodorja őket, amelyekkel összhangban vannak: a pályájuk flow-ban van. Gergővel való beszélgetésem során is ez volt a benyomásom. 

Erdei Gergő, aki a MOME után a London College of Fashion mesterszakán diplomázott, az egyetem után a görög divattervező Mary Katrantzounál dolgozott, majd a Guccinak tervezett Rómában. Mindkét márka olyan tapasztalatokkal gazdagította, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy saját márkáját egy határozott irányvonal mentén alakítsa ki. A Gergei Erdei címke alatt enteriőrkiegészítőket tervez a textilektől a kerámiákon át a paravánokig. Munkáiban egyszerre merít az antik görög–római művészetből és a 20. századi vintage-ből, s nagy hangsúlyt helyez a minőségi, kézműves gyártásra. A koncepció pedig olyannyira működik, hogy darabjai már a legnagyobb luxusmárkák mellett érhetők el többek között olyan boltok kínálatában, mint a Selfridges, valamint a Kinfolktól az Elle Decoron át csodálják Gergő magával ragadó világát. 

A tervezői pályád során kialakítottál egy elég felismerhető kézjegyet, amely sokat merít az antikvitásból. Hogyan formálódott ez a sajátos esztétika?

Ebben a folyamatban főleg az az egy év volt meghatározó, amikor Rómában éltem. Mivel az egész város át van itatva az antikvitással, minden szegletében láthatsz valami olyan részletet, ami inspirál. Ha tervezői aggyal járkálsz a városban, azonnal kiszúrod, hogy ezt vagy azt a motívumot mire tudnád felhasználni. 

Emellett mindig is vonzódtam az antik bútorokhoz, a régiségekhez, úgy általában azokhoz a tárgyakhoz, amelyeknek van egy extra karakterük. Én úgy látom, hogy ez ma már ritkán van jelen, főleg a használati tárgyak esetében. Ha megnézed, hogy volt megtervezve egy kávéfőző az ötvenes években, és hogy van ma, a mai egy meglehetősen lebutított dolog. 

Már gyerekként is érdekeltek a dizájnszempontból izgalmasabb, érdekesebb tárgyak – persze akkor még nem tudtam így megfogalmazni – ékszerek, printelt textíliák, a nagymama fiókjában heverő dolgok. Akkor még nem tudtam, ez hová vezet, aztán később összeállt a foglalkozásommá. 

Kifejezetten az antik stílus, a klasszikus görög–római vonal helyét egyébként szép lassan átveszik más irányok. Nem tudatosan akarok távolodni tőle, de elkerülhetetlen, hiszen idővel mindig más és más benyomások hatnak rám.

Bár fontos, hogy egy tervezőnek legyen egy felismerhető kézjegye, egy megfogható esszenciája, ugyanennyire fontos az is, hogy nyitott legyen, ne ismételje magát, és ne mindig ugyanahhoz nyúljon vissza. 

Kezdjük akkor először ennek a tervezői esszenciának a kialakításával! Az érdekelne, hogy a mai világban, amikor a social media ennyire erősen jelen van a kreatív szektorban dolgozók meg mindenki más életében is, hogy tudod magad tervezőként leválasztani erről, és hallgatni a saját hangodra? Tehát mennyire tudod függetleníteni magad azoktól a trendektől, amelyek pörögnek például az Instagramon?

Ebben tényleg nagyon nehéz megtalálni az egyensúlyt, mert nyilvánvalóan ha egy tervező eladásokat szeretne generálni, kollaborációkban részt venni, akkor trendérzékenynek kell lennie. Ugyanakkor szeretne megtartani valamit, amit magáénak érez. 

Azt gondolom, hogy nem árt tájékozódni arról, mik vannak éppen a levegőben: például milyen tipográfia, képtípus vagy logó pörög, mert ettől lesz valaki releváns a saját korában. Ezt lehet ötvözni azzal az esztétikával, motívumkészlettel, ami a tervező sajátja – ettől érdekesebb és értékesebb lehet egy másik brand számára is, például egy kollaboráció kapcsán.

Úgy fogalmaztál, hogy a mai dizájn „lebutított”. Tényleg sok az átgondolatlan vagy kevés erőfeszítéssel készült tárgy, de mintha az utóbbi időben egyre több ember igényelné, hogy a tárgyaknak legyen karakterük, történetük, akár a dizájnra, akár a divatra gondolunk. 

Én összességében továbbra is egy elég uniformizált világot érzékelek: ugyanúgy öltözködünk, rendezzük be a lakásunkat, a tervezők uniformizált anyagokban gondolkoznak, vagy akik maguknak rendezik be a házukat, a social media és a „Csináld magad!” videók alapján teszik ezt. 

Párhuzamosan pedig észlelhető egyfajta eszképizmus, amely az utóbbi négy-öt év borzalmas történésein keresztül született meg az emberekben. Talán idetartozik az is, ha valaki a régiségek iránt érdeklődik, vagy a tervezés felé fordul, a lényeg, hogy kreáljon magának egy buborékot, amelyben minél kevesebbet szív be a körülötte lévő levegőből, és így a trendek is kevésbé érdeklik.

Említetted, hogy egy kicsit távolodni kezdesz az eddig használt antik motívumrendszertől. Elárulod, miből merítesz legközelebb inspirációt?

Az art deco stílusban érzem azt, hogy megtalálható benne is az antik világ, de valahogy egy nagyon tiszta, kiegyensúlyozott és érthető módon. A svédeknek van egy saját art deco irányzatuk, a Swedish Grace, amely egyszerre táplálkozott a svéd népművészetből és a klasszicista elemekből. Megvan benne az art deco grandiózussága, minden szimmetrikus, minden teátrális, ugyanakkor nagyon légies is, például a sok virágmotívumnak köszönhetően. Vizuális szempontból most ez az irány inspirál. 

Londonban élsz és alkotsz, mesélnél egy kicsit arról, mit szeretsz leginkább a városban?

Nagyon szeretem a változatosságát: hogy annyi különböző része van, és mindegyik mást ad. A Kensingtonban például a gyönyörű, tipikus fehér oszlopos elegáns angol házak között tudsz sétálni, de ha a természetbe vágysz, akkor metróval húsz perc Hampstead Heath, ahol gyakorlatilag egy hegyen, egy erdőben találod magad. És akárhová mész, minden szépen ki van találva és be van fejezve. Nem azt mondom, hogy tökéletes itt az élet, de az biztos, hogy kreatívként elkényeztet a város. Például a kiállítások, expók tekintetében is, amelyek egymást érik itt. 

És ha kiszakadnál Londonból, hová utazol legszívesebben?

Marrákesbe például gyakran visszajárok, mert minden alkalommal feltölt inspirációval. Bármerre nézel, gyönyörűen megmunkált dolgokba botlasz, elképesztőek a régiségek, a kézimunkával készült tárgyak, a kézzel faragott bútorok. Van egy vibrálása, amire nagyon rá tudok kapcsolódni. 

A cikk eredetileg a W by Roadster harmadik print számábam, a 2025-ös Summer Issue-ban jelent meg.