Persze közben rendesen bosszankodom is, mert egyes karakterek teljesen elidegenedtek tőlem, más szálakat egyszerűen képtelenség komolyan venni, és néha úgy érzem, a sorozat saját magának is ellentmond. De közben ott vannak azok a pillanatok, azok a ruhák, azok a mondatok, amik úgy húznak vissza, mint egy selymes nosztalgia-takaró, emiatt pedig nem tudom nem nézni.
Az első részben például Carrie kalapos szettje egyből mémmé vált, nem véletlenül. Az HBO Max – vagy most már csak Max vagy újra HBO Max, szerintem már ők sem tudják követni – saját közösségi felülete is reflektált rá, miközben a rajongók tömegei nevettek vagy csodálkoztak rá újra a stylistok merész döntéseire.
A legtöbb rajongó valószínűleg tudja, hogy teljesen irreális ez az outfit, mégis csak imádni lehet, mert közben minden ott volt benne, amit Carrie jelent és jelentett anno.
Túlzó, de játékos, túldíszített, de mégis hiteles. És persze: mindig egy lépéssel a trendek előtt jár, vagy legalábbis teljesen szembemegy velük.
Ami viszont valódi, mélyebb örömet jelent, az Carrie karakterének alakulása. Az eredeti sorozatban gyakran nagyon nehezemre esett szimpatizálni vele. Mondhatom, hogy inkább nem kedveltem, mint igen. Most viszont – különösen az új évad kezdő epizódjaiban – sokkal szerethetőbbnek, kiegyensúlyozottabbnak tűnik. Reakciói letisztultabbak, van benne valamiféle érettség, ami miatt már nem tűnik hisztis, a szenvedésből sportot űző önző nagyvárosi nőnek. Inkább olyannak, akinek van múltja, van humora, és – végre – van önreflexiója is. Erre nagyon jó példa a patkányos jelenet.
Az internet már tele van a párhuzammal: az eredeti sorozatban Carrie, amikor vidékre ment Aidnnel, szinte idegösszeomlást kapott, amint meglátott egy mókust. Most, amikor a saját kertjében botlik bele egy hasonló állatba, csak kedvesen mosolyog rá.
Persze a patkányok kiverik nála a biztosítékot, teljesen jogosan, de mégis, ez az egyetlen jelenet óriási fejlődés. Nem menekül, nem dramatizál, hanem segítséget kér a probléma megoldására. Elfogadja a saját világát annak, ami: tökéletlennek, néha mondhatni undorítónak, de az övének.
Ráadásul nem csak Carrie változott. Charlotte karaktere is óriási utat tett meg. Az eredeti sorozatban számomra ő volt a legkevésbé érdekes: életidegen, túlidealizált figura, akinek a létezése is inkább maníros volt, mint valódi. Most viszont, ahogy lavírozik a családi élet, a gyereknevelés, a karrierhez való visszatérés és az önazonosság megtartása között – sokkal emberibb, sokkal szerethetőbb. Még a hajviselete is ezt tükrözi: stílusos, kortalan, de nem erőlködik. Ahogy az Allure egyik remek cikke is megfogalmazta: ez a sorozat végre megmutatja, hogy egy ötven feletti nőnek nem kötelező rövid frizurára váltania, hogy „korának megfelelő” legyen, ami felszabadítóan jó érzés.
Miranda már nehezebb ügy. Nála sokszor érzem azt, hogy a készítők is tanácstalanok: mit is kezdjenek vele. Hol önazonos, hol teljesen szétesik, és bár nyilván ez is emberi, a nézőként való kapcsolódást mégis nehezíti. Lisa karaktere pedig – akiben szerintem óriási potenciál lenne – eddig teljesen súlytalanul, unalmasan van jelen. Annyira, hogy még a nevét is alig tudják megjegyezni a rajongók, amiért tényleg kár.
Seema az új évadban üdítő kivétel. Bár sokáig az új Samantha-pótléknak tűnt, egyre inkább megmutatkozik benne a saját karakter súlya. Nemcsak stílusos, határozott és szókimondó, hanem mélyen emberi is. A harmadik évadban különösen szépen bontakozik ki a kapcsolata Carrie-vel: már nem csupán egymás mellett léteznek, hanem valódi, kölcsönös barátság kezd kialakulni köztük. Olyan barátság, amely nemcsak a meghallgatásról szól, hanem arról is, hogy megosztják egymással az igazán nehéz dolgokat, és valóban figyelnek a másikra. Ez a fajta kapcsolódás ritka, és különösen értékessé teszi Seema jelenlétét a sorozatban.
Az And Just Like That fontos és szerethető, mert miközben sok szempontból képtelen felérni az eredeti Szex és New York mélységeihez, mégis képes arra, hogy újragondolja: mit is jelent nőnek lenni ötven felett. Randizni, stílusosan öltözni, törődni magaddal, új dolgokat kipróbálni. Látni, hogy lehet önazonosnak lenni – vagy legalább próbálkozni vele – még akkor is, ha nem huszonéves vagy.
Ez a sorozat nem a heti izgalomról szól, nem várom tűkön ülve a következő részt. De amikor megnézem, mindig kapok valamit: néha egy outfitet, amit sosem vennék fel, de valahol mégis inspirál. Néha egy mondatot, ami ismerősen cseng. Néha csak egy érzést. Egy hangulatot. Egy emléket. Egy élethelyzetet, amit már én is megéltem – vagy csak elképzeltem. És ennyi elég is, ezért nézem tovább. Mert egyszer csak… – megint ott vagyunk New Yorkban.
(Fotók: GettyImages)
