W by Roadster

Szerző: Eleki Rebeka

Eleki Rebeka: Bár több helyen is éltél már, megjártad Párizst, Tel-Avivot és legutóbb Margate-et is, most mégis Londonban kötöttél ki. Elmeséled, ez a döntés hogy született meg? 

Pakosz Anna: A londoni letelepedés Tracey Emin rezidenciájával kezdődött Margate-ben, amin keresztül kaptam a vízumom. A rezidencia alatt elkezdtem kapcsolatokat kiépíteni, amelyek pár művészeti megjelenéshez is vezettek Londonban, így számomra nem volt kérdés, hogy itt kell folytatnom. A rezidencia végével természetesnek tűnt, hogy itt jelentkezem mesterképzésre. Több helyre is felvettek, de végül a City & Guild képzését választottam. 

E. R.: Ez mégis egy híresen nehéz terep mind a letelepedés, mind a megélhetés szempontjából. Milyen volt az elindulás? 

P. A.: Nagyon sok támogatást kaptam az elindulással, a karrieremmel kapcsolatban, Tracey-től is a rezidencia alatt, és a művészeti iskolától is a tandíjam finanszírozásában, az államtól a vízumom meghosszabbításában, vagy akár ismerősöktől a lakáskeresésben. Ezek miatt a mozzanatok miatt érzem, hogy most jó helyen vagyok. London nem egyszerű város, de élvezem az iskolát, a barátságokat, amiket ott kötök, az izgalmas lehetőségeket, a kultúrát, az eseményeket, a társasági életet. Engem ez a felvillanyozó, pezsgő hely most inspirál. 

E. R.: A Keepsakers című legújabb csoportos kiállításod fő vezérfonalát azok a szentimentális értékű tárgyak képezik, amelyeket az ember egy életen át tartogat, esetleg költözéskor magával visz. Vannak ilyen tárgyaid, amiket magaddal hoztál, amelyek az otthonra emlékeztetnek? 

P. A.: Mivel én mindig is elég izgága voltam, és az átlagosnál többet költöztem, így ilyen tárgyaim nem lettek. Az, hogy az otthon mitől otthon, még bennem is csak alakulófélben van. A párom ittléte nagy szerepet játszik ebben, de nekem főképp az olyan rituálék adják meg az otthon érzését, mint a meditáció, a jóga és a testemmel való kapcsolódás. Bárhol vagyok, mindig keresek egy táncközösséget – most is hetente járok egy improvizációs órára. Ezenfelül természetesen a festészet segít abban, hogy kapcsolatot tudjak teremteni magammal és a mindenkori környezetemmel. 

E. R.: Úgy tűnik, a közösséghez mint értékhez mindig visszatalálsz. Már elég sok művészeti közegben, rezidencián megfordultál. Mit szoktál elhozni ezekből az érintkezésekből?

P. A.: Én alapvetően kapcsolódás útján működöm – a mélyebb kapcsolódások nyomot hagynak bennem. Szerintem fontos, hogy az ember akarjon és merjen kapcsolódni. Az ezekből születő mély beszélgetések és az önmagunkra és egymásra való reflexiók azok, amik számomra értékesek, így mindenhol olyan szituációkat próbálok teremteni, amelyekben ezek meg tudnak történni. Ha költözéskor az embereket nem is, az érzést, amit keltenek, mindig magammal tudom vinni. 

E. R.: Évekkel ezelőtt mindenfajta formális oktatás nélkül kezdtél bele a festészetbe, most viszont egy kellően strukturált mesterképzésen veszel részt. Változtat ez a művészetedhez való hozzáállásodon?

P. A.: Erre a kérdésre én is szoktam reflektálni (nevet). A mesterképzés nagyon jó alapot biztosít ahhoz, hogy heti rendszerességgel különböző művészek interaktáljanak a munkámmal, kérdéseket tegyenek fel, és ez alapján visszacsatolást kapjak. Ez erősen tudattágító hatással van rám, aminek következtében gyorsan is fejlődik a művészetem.

E. R.: Azonkívül, hogy sok mindent ad egy ilyenfajta struktúra, van bármi, amiben korlátoz?

P. A.: Az egyetlen dolog, amiben úgy érzem, hogy korlátoz, az az időbeli nyomás, amit ránk helyez. Ezen a képzésen és az előtte lefutó rezidencián is azt éreztem, hogy bármi történjen is, nekem a lehető legtöbbet kell kihoznom a rendelkezésre álló időből és lehetőségekből. Ezért az elmúlt két évben az összes erőforrásomat ennek szenteltem, még akkor is, ha esetleg magánéleti vagy személyes okokból ez nem mindig volt lehetséges. 

E. R.: Ez a fajta nyomás biztosan hatással van az ember munkaritmusára is. A rezidencia alatt tartottál egy olyan harmincnapos gyakorlatot, amikor mindennap „kitermeltél” egy festményt, ami nem egy kis vállalás. Most hogy néz ki számodra a munka? 

P. A.: Az ezzel való kapcsolatom folyamatosan változik, amiben segít, hogy jelenleg a szakdolgozatomhoz is a társadalom produktivitással való kapcsolatát kutatom. Továbbra is azt vallom, hogy ez a munkám, a hivatásom, így a hetem nagyobb részét mindig ezzel töltöm – ahhoz viszont már rugalmasabban állok hozzá, hogy hogyan. Ha kell, elmegyek könyvtárba, vagy megnézek egy kiállítást, néha rajzra vagy famunkálásra cserélem a festészetet. A célom, hogy megtaláljam a számomra hosszú távon működő ritmust. 

E. R.: A munkáidban sokszor előfordul a (női) test és a tér, ezek kapcsolata, ezen belül pedig a saját testeddel való kapcsolatod. Bár a témák maradtak, az alkotásaid hangulata mégis erősen változott az elmúlt évben. Ezt mi váltotta ki?

P. A.: Mivel erősen kinetikus ember vagyok, így alapvető élményeimet a tapintásomon, a testemen és a terekben megélt létezésemen keresztül élem meg. A Tel-Avivban mozgásszínházzal töltött idő tanított meg arra, hogy mennyivel bölcsebb a testem annál, mint amit magamról vagy az érzelmi világomról gondolni tudok. A karrierem elején ezt illusztratív formában, letisztult kompozíciókban képeztem le, de ebben volt egy adag félelem, tartás is. 

E. R.: Úgy tűnik, óriási kört mentél az elmúlt két évben. Van még valami a láthatáron?

P. A.: A láthatáron mindenképp London van, és továbbra is az itteni lehetőségek felfedezése. Hiszem, hogy minden meg fog történni a maga idejében, amikor készen állok rá. Az elmúlt évek nagyon mozgalmasan teltek, így szeretnék most kicsit letelepedni, megnyugodni, és a munkára koncentrálni, megtalálni a helyem és a ritmusom. Természetesen a műsorváltoztatás jogát ezzel kapcsolatban fenntartom (nevet). 

A cikk eredetileg a W by Roadster harmadik print számában, a 2025-ös Summer Issue-ban jelent meg.