Szerző: Eleki Rebeka
Persze, érthető: próbálom trükkösen rávenni magam arra, hogy hordjam ezeket az „archív” darabokat, amelyekhez a ragaszkodási kényszerem minden bizonnyal kóros. Nem csoda, hogy minden öltözködés ugyan azt a koreográfiát követi: álldogálás, hümmögés-hammogás, háromszor átöltözés, majd beletörődés. „Senkinek nem fog feltűnni, hogy a múlt héten is ugyanez volt rajtam” – bizonygatom magamban.
Telnek a hetek, hónapok, évek, a világ változik bennem és körülöttem, én viszont úgy rotálom ugyanazt a pár fekete nadrágot és maroknyi sötét felsőt, mintha lenyelt volna egy gyászos kapszulakollekció. Tettethetném, hogy a letisztult egyenruha szándékos, de ekkorát még magamnak sem tudok hazudni – valahol útközben teljes mértékben elvesztettem a személyes stílusomat.
Az effajta állapot észrevétlenül kúszik be az ember életébe. Az egyik pillanatban még huszonnégy vagyok, és élvezettel hordom a kígyóbőrmintás magas sarkú bokacsizmámat, a hasítottbőr miniszoknyámat vagy a műszőr kabátkámat, a másik pillanatban már huszonkilenc, és úgy öltözködöm, mint egy filmbeli főhősnő szakítás után. A játékos hozzáállás kétségkívül 2020 környékén szakadt meg, amikor többedmagammal melegítőre és pizsamára cseréltem a napi öltözetemet. Ezt követte egypár költözés, majd a külföldön letelepedés, némi testalkat- és lelkiállapot-változás, többévnyi otthonról dolgozás, és nem maradt más, mint egy értelmezhetetlen ruhatár, amelynél már csak az öltözködéshez való hozzáállásom lehangolóbb.
„Stíluskrízis”. Eleinte elhessegetem a nyűgként megélt realizációt – sosem voltam még ennyire irányvesztett –, majd sokadik nekifutásra megbarátkozom a tabula rasa gondolatával: ez nem más, mint egy tiszta lap, egy friss kezdet, egy új kaland. Vitorlást bontok képzeletbeli felfedezőhajómon, és olyan elhivatottsággal vetem bele magam a Pinterest-moodboardok és az Instagram-trendsetterek világába, mintha fizetnének érte.
Mégsem tudok azonosulni a divat mostani állásával. „Brat summer”, „clean girl autumn”, „coastal grandma”, „quiet luxury”… – bódító sebességgel váltakoznak a tartalomtól mentes, egy-egy életstílust csupán felszínesen leképező, pár hetente cserélődő mikrotrendek, amelyekkel lépés tartani minden bizonnyal anyagi felelőtlenség lenne. Bár az üzenetük kecsegtető: a divatos körökhöz való tartozás érzése minimális egyéni döntés árán, ez mégsem nekem való.
A trendciklusok kavalkádjának hátat fordítva az egyetlen opcióm a személyes stílusom újradefiniálása. Az ihlet a legváratlanabb helyekről támad: egy podcast az avantgárd tervező Rick Owensszel, aki elmagyarázza, hogyan merít inspirációt a mitológiákból; egy esszé a legendás Cookie Muellertől, aki bámulatos érzékkel ír a hatvanas évek neonzöld linóleumkosztümjeiről és földig érő bársonykabátjairól; egy underground buli London talán utolsó gótjaival. Szivacsként szívom magamba az összes valamire való outfitet, ami elmegy mellettem.
Mégis, egyik sem „én” vagyok. Hiszen az ártatlanul hangzó „Mit vegyek fel?” valójában egy tágabb egzisztenciális kérdéskört takar, amire a választ nem lehet másról lelesni. Talán kényelmetlen bevallanunk, de tény, hogy a megjelenésünk az első számú, nonverbális közlési módunk a világ felé, akár tudatos, akár nem. Az, hogy mit húzunk magunkra, nemcsak attól függ, hogy mi akad elsőre a kezünkbe, hanem attól is, hogy kik vagyunk, kinek hisszük magunkat, vagy ki szeretnénk lenni – voltaképp minden felöltözést egy önismereti leckévé alakítva. Így, a feladat fontosságától kevésbé sem megrendülve, e három kérdést mint hadizászlót lebegtetve, indulok életem útjára az önfelfedezés ingoványos terepén.
(Fotók: GettyImages)
A cikk eredetileg a W by Roadster harmadikprint számábam, a 2025-ös Summer Issue-ban jelent meg.
