Christine Allaix esetében, aki tökéletes párizsi életét hagyta hátra, hogy a marokkói vidékre költözzön, én azt hiszem, mégis rájöttem, miben rejlik a varázsának a titka: egyszerre él a saját szabályai szerint, miközben figyel arra is, hogy a környezetét pozitív, szeretettel teli energiával töltse fel.
„Nem szeretem a marokkói stílust. Egy-ál-tal-án nem!“ Ezzel a meglepő felütéssel kezdi a beszélgetésünket Christine, a Riad Tigmi nevet viselő otthonában, ami a hagyományos marokkói riadok és a vidéki villák ötvözete. Christine az ötvenes évei közepén jár, tíz éve költözött Mirleftbe, egy óceánparti településre Dél-Marokkóban, ahol – mint hallom – nem a dekorációba szeretett bele. „Amit szeretek Marokkóban, azok a színek, az anyagok, a föld, az óceán.“ – árnyalja meglehetősen impulzív előbbi kijelentését. Ez az ő esetében nem meglepő: teli van szenvedéllyel, művészettel és ihlettel, nem csak a tárgyakhoz viszonyul alkotói szemmel, ő maga az élete minden pillanatának teremtője. „Imádom a kéket, a zöldet, és az itteni föld színének összes árnyalatát. A kerámiákat, a megmunkált fát, a textileket.“ – folytatja.
Christine Lyon mellett, egy nagy, cseresznyefákkal és medencével körülvett családi házban töltötte gyerekkorát, ez pedig meghatározta nem csak a karakterét, hanem azt is, hogyan viszonyul az életterekhez. Már egész kislányként is nagyon szerette csinosítani, magának kialakítani a saját környezetét, a korabeli lányoktól eltérően a szobáját nem sztárok posztereivel dekorálta, ehelyett már tinédzserként is Afrika színei, valamint a letisztult, szerény, mégis nagyvonalú stílus vonzotta.
„Sosem követtem az aktuális trendeket, valahogy mégis mindig ráéreztem, mi jön majd divatba. Az öltözködésemmel, az ékszereimmel, a hajviseletemmel, valahogy mindig előbb jártam, mint a korombeli lányok.“ – meséli. Nem volt ez másképp az enteriőrökkel sem.
„18-19 éves koromban körbeutaztam Óceániát, és teljesen beleszerettem. A homok, a szalma, a pálmafák… a természetes közegemben éreztem magam. Aztán az egyetemi évekre Párizsba költöztem, ahol egy kis stúdiót béreltem. Hogy tágasabbnak érezzem, mindent fehérre festettem, a plafontól a padlóig, pedig akkoriban ez még egyáltalán nem volt divat! Az emberek csodálkoztak, de végül mindenki imádta.“
A kis stúdiólakást egy igazi párizsi álomlakás követte. Az Eiffel-toronyra néző, teraszos ingatlant Christine úgy kezelte, mintha egy vidéki otthont rendezne be: családjával a teraszon élték az életüket, ahová sok más növény mellett még almafákat is ültetett, a gyerekeknek medencét installált, és hetente rendezett kinti soirée-kat.
Christine számára a megosztás ugyanis nagyon fontos dolog. Az életterekről is azt vallja, nem a dekoráció érdekli, hanem az élet: a célja, hogy a terek jól használhatók, befogadók, megnyugtatók és szerethetők legyenek. Sok barátjának rendezte be ő az otthonát, mert kiválóan ráérez, mely személyiség milyen környezetben tud majd kibontakozni. „Szerintem az életben mindenbe, amit csinálunk bele kell tennünk a lelkünket. Ettől lesz igazán szép egy otthon is, nem a bútoroktól és a berendezéstől.“ Egy élő tér pedig vonzza az életet: Christine otthonának is visszatérő látogatói a teknősök, a fákon madarak csiripelnek, a kertben a növények burjánzanak.
„Tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, és hogy az életben sosem kellett sokat küzdenem. Ezért is kezdem minden napomat hálával, és próbálom azt a magas rezgést, azt a sok szeretetet, ami bennem van, továbbadni. Az otthonom is tele van szeretettel, egy igazi maison d’amour!“
(Fotók: Soraya Gyöngy és Ben Tcherpnine)
A cikk a W by Roadster magazin első számában jelent meg.
