A Test, amiben lakik valaki önéletrajzi elemeken alapuló regény, főszereplője egy segítő, aki egy drámai eseményt követően kénytelen szembenézni traumáival. Flóra jelenleg ajurvédát tanul, szabadidejében kertészkedik, fest és kerámiázik. A parentifikált lány és az elkerülő fiú kapcsolatáról szóló eszmefuttatását a legújabb W lapszámban olvashatod, friss interjúnkban pedig a transzformatív coachingról, Kaliforniáról és Pécsről beszélgettünk.
– Öt éve, a Roadsternek adott interjúdban főleg a coachingról beszélgettünk. Azóta mennyit változott a saját missziód, a munkához való viszonyod, vagy akár maga a transzformatív coachingról alkotott képed?
– Sokat, bár nem feltétlenül az alapok szintjén. Inkább az eszköztáram lett gazdagabb, a tudásom mélyebb, és sokkal összetettebben látok rá egy helyzetre, egy elakadásra, egy ügyfél működésére. Ebben a fél évtizedben én magam is rengeteget változtam, emberként és szakemberként is. Másként nézem a világot, és ez óhatatlanul visszahat arra is, ahogyan dolgozom. Az alapvető meggyőződésem ugyanakkor nem változott: továbbra is azt gondolom, hogy ma az információ önmagában kevés. Az emberek többnyire már tudják, mi a problémájuk, vagy legalábbis sejtik. A valódi kérdés az, hogyan történik meg a változás. És én ma még erősebben érzem, hogy ez nem pusztán a tudatosítás szintjén dől el. Fontos megérteni, mi miért történik bennünk, honnan jön egy érzés, egy elakadás, egy visszatérő minta – de a transzformáció valami mélyebb szinten történik.
– Mit értesz ez alatt?
– Azt, hogy nem mindig elég kívülről ránézni a saját történetünkre. Sokáig én is hajlamos voltam mindent túlracionalizálni: elemezni, szálazni, megérteni, újraértelmezni. Van egy természetes távolság aközött, hogy „itt van a problémám”, és „itt vagyok én, aki figyelem”. Ennek sokszor védelmi funkciója van, tehát nem arról van szó, hogy ez eleve rossz. Az önreflexív tudatosság ezen formája nagyon hasznos, de van egy pont, ahol már nem visz előrébb, mert nem mindent lehet pusztán fejben megoldani. Ilyenkor érdemes közelebb menni a belső világunkhoz: például érzelmekhez, amelyek megkövetelik, hogy érezzék őket. Amikor ez a távolság csökkenni tud, és valaki igazán közel kerül önmagához, akkor mély változás történhet – legyen szó párkapcsolati elakadásról, egy régi sebről vagy egy visszatérő belső konfliktusról. Szerintem ez az, ami igazán transzformatív.
– Maradjunk még ennél a személyesebb rétegnél, mert megjelent a könyved és az is innen indul. A Test, amiben lakik valaki a saját életeden alapul. Hogyan született meg az ötlet, és mennyire fedi egymást a könyv története és a te valóságod?
– Teljesen. Ami a könyvben benne van, az úgy történt meg, ahogy le van írva. Nincs benne fikciós elem, nincs dramatizálás, nincs kiszínezés. Ez tulajdonképpen nagyon pontos lenyomata annak, amit átéltem. Van ebben valami érdekes belső határ is nálam. Most épp írást tanulok Kiss Tibor Noétól, ami nagy ajándék, és az egyik legnehezebb feladat számomra éppen az, amikor olyasmit kell írnom, ami nem történt meg velem. Mintha lenne bennem egy gát azzal kapcsolatban, hogy olyasmit írjak le, ami nem pontosan úgy történt. Még apróságokban is. Ha egy szövegben a narrátor kávét iszik, miközben én nem iszom kávét, már ott megakadok.
A könyv még azelőtt született, hogy tudatosan elkezdtem volna foglalkozni a fikcióval. Most már tanulom ezt a fajta szabadságot, és direkt gyakorlom is, de a könyvem még teljesen abban a szellemben íródott, hogy csak azt írom le, ami igaz. És azt hiszem, egyelőre ezt szeretném is megtartani.
– Milyen visszajelzések jutottak el hozzád a könyvvel kapcsolatban?
– Szerencsére eddig csak jók, ezt tényleg lekopogom. Persze reméltem, hogy szeretni fogják, hiszen én magam is hittem benne, ezért adtam ki. De ami igazán meglepett, az nem az volt, hogy dicsérik, hanem az, hogy milyen mélyen hat az olvasókra. Olyan üzenetek érkeznek, amelyekből az derül ki, hogy a könyv sokaknál valamilyen belső mozgást, sőt változást indított el.
Volt például egy lány, aki azt írta, hogy évekkel ezelőtt átesett egy műtéten, amit azóta sem tudott igazán feldolgozni. A könyv elolvasása után viszont először tudta ezt a témát bevinni a terápiába. Addig erre képtelen volt. Amikor ilyen történeteket hallok, az egészen elképesztő érzés. Nagyon sok hasonló visszajelzés érkezik, és ez nekem is ajándék. Nem gondoltam volna, hogy a könyv ilyen erősen tud kapcsolódni mások életéhez.
– Közben Budapestről Pécsre költöztél. Bár Pécs is nagyváros, mégis egészen más világ. Neked mit adott ez a váltás?
– Én alapvetően borsodi lány vagyok, Tokaj mellől, egy kis faluból származom. Tizenegy éves korom óta Budapesten éltem, egészen tavalyig, amikor 2025 elején leköltöztünk Pécsre. Ez egyébként szinte véletlenül alakult így. Van ide családi kötődés, mert a vőlegényem és az ő családja pécsi, de egyikünk sem úgy készült, hogy egyszer majd itt fogunk élni. Nem volt bennünk semmiféle nagy hazaköltözési terv. Egyszerűen szembejött egy ház hirdetése, megnéztük, és valahogy innen indult el az egész. Nekem a költözés önmagában is megterhelő: nagyon kötődtem a budapesti otthonunkhoz, és érzelmileg is nehéz volt elengedni. Ráadásul itt rajtuk kívül nincs saját közegem, nincsenek régi barátok, nincsenek személyes kapcsolódási pontjaim. Mégis, Pécset mindig szerettem. Volt bennem valami régi benyomás erről a városról: hogy erős kulturális központ, sok izgalmas alkotó, művész kötődik ide, és valahogy azok az emberek is, akiket én ismerek innen, mindig nagyon klassz, inspiráló figurák voltak. Szóval miközben a váltás ijesztő volt, Pécsben volt valami hívogató is.
Lehet, hogy ez romantikusan hangzik, de számomra Pécs mindig is egyfajta kulturális és lelki erőközpont volt. Annyi művészt adott ez a város, és ott van hozzá a Mecsek, a dombok, a hegyek – én ezt nagyon szeretem. A sík tájjal kevésbé tudok mit kezdeni, kivéve, ha városi utcákról van szó. Szóval már korábban is volt bennem szimpátia Pécs iránt, de ettől még a költözés nem volt könnyű döntés.
– Mi adta meg végül a végső lökést?
– Az egészségi állapotom. 2024 májusában megműtöttek, ennek a története a könyvben is benne van. Utána gyógyszeres kezelésen voltam 2025 januárjáig, abban a reményben, hogy ezzel megoldódik a probléma. De amikor abbahagytam a gyógyszert, néhány napon belül ugyanúgy visszatértek a tünetek, és megint nagyon rossz állapotba kerültem. Aznap reggel, amikor ezzel szembesültem, nagyon erősen megérkezett bennem egy intuitív érzés: változás kell. El kell költözni, és ez jó lesz. Végül ez billentette át a döntést.
– És bevált?
– Teljesen. Imádok ott lakni, tényleg nagy szerelem lett.
– A másik visszatérő motívum nálad Amerika, azon belül is Kalifornia. Mit jelent ez pontosan, mennyit vagy kint?
– A „sokat” persze mindenki máshogy méri, de én nagyon szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy 2022 óta minden évben ki tudunk menni. A párom korábban is járt vissza rendszeresen, csak a Covid szakította meg ezt egy időre, és tulajdonképpen ő fertőzött meg a Kalifornia-rajongásával. Ez egyre nehezebb, mert brutálisan megdrágult minden. Ma már körülbelül duplaannyiba kerül egy ilyen út, mint két-három éve. Emiatt tényleg kiváltságnak érzem, hogy még mindig meg tudjuk oldani. Ebben mindig van egy kis kreatív szervezés: house sitting, kutyavigyázásért cserébe szállás, ilyen megoldásokkal okoskodunk, és egyébként szeretjük is ezt a fajta életmódot.
– Mennyi idő szokott így összejönni?
– Általában évi egy-két hónap. A legjobb évünkben négy hónapot tudtunk kint tölteni, az fantasztikus volt. Most inkább másfél hónap körül szoktuk belőni.
– Ilyenkor teljesen leállsz a munkával?
– Nem teljesen. Kint is dolgozom, vannak konzultációim, de ezt tudatosan úgy szervezem, hogy beleférjen. Egy ideje amúgy is jelentősen csökkentettem az ügyfeleim számát. Kevés emberrel dolgozom, viszont nagy figyelemmel és mély jelenléttel kísérem őket. Mindig is fontos volt számomra, hogy valódi minőséget tudjak adni, és hogy azok számára, akikkel dolgozom, tényleg elérhető legyek.
Azt a saját bőrömön kellett megtanulnom, hogy egy bizonyos mennyiség fölött ez már nem működik jól. Régebben sem pörögtem végletes tempóban, de volt, hogy tíz-tizenöt ügyféllel mentek párhuzamosan folyamatok. Ez még épp a határ volt, amit elbírtam. Azóta viszont nagyon áthelyeződött a fókusz: a munkáról sokkal inkább a saját életemre és az egészségemre. És azt hiszem, ez az egyik legfontosabb változás az elmúlt években.
Sokáig mindig az volt a fókuszom, amit éppen csináltam: egy kapcsolat, egy projekt, a munka. Aztán egyszer csak eljutottam oda, hogy fel kellett tennem magamnak a kérdést: mi lenne, ha mostantól én lennék a saját projektem? Nem mindig a munka, nem mindig valami külső ügy, hanem én magam. Ez elég nagy fordulatot hozott. Azóta kevesebbet dolgozom, kevesebb ügyféllel, és érzem, hogy ez mennyire egészséges számomra. Ez az, ami segít megelőzni a kiégést, és ezért tudom még most is örömmel csinálni azt, amit csinálok.
– A W by Roadsternek írt cikked címében két erős fogalom szerepel: elkerülés és parentifikáció. Miről szól az írás?
– A cikk valójában a szorongó-ambivalens és az elkerülő kötődési stílus kapcsolatáról szól. Ez a kötődéselmélet egyik nagyon fontos területe. Ideális esetben biztonságosan kötődünk, de a valóságban a legtöbben nem ezt hozzuk. A bizonytalan kötődésnek több formája van, ezek közül a két leggyakoribb a szorongó és az elkerülő. Erről a dinamikáról szerintem sok leegyszerűsítő, pontatlan társadalmi narratíva létezik. Pedig valójában arról van szó, hogy két ember szeretne szeretni és szeretve lenni, csak ez nem mindig megy könnyen. Engem éppen ezért érdekelt ez a téma: mert nagyon sokakat érint. Azt éreztem, ha lehetőségem van sok emberhez szólni egy magazinon keresztül, akkor érdemes rögtön egy olyan témával kezdeni, amiben tízből kilenc ember valószínűleg magára ismer. Ha nem az egyik, akkor a másik oldalon.
– És most mivel foglalkozol, milyen terveid vannak?
– Jelenleg szomatodrámát tanulok, ami egyáltalán nem meglepő tőlem, mert szinte mindig tanulok valamit. Ez nálam alapállapot. Most éppen azért képzem magam, hogy szomatodráma-játékvezető lehessek. Ez Dr. Buda László módszere, és nekem nagyon közel áll a szívemhez. Nagyon várom, hogy ha jól alakulnak a vizsgáim, akkor nyár környékén kézhez vehessem a papíromat, és elkezdhessek csoportokat is tartani. A másik fontos irány továbbra is az írás. Az mindig jelen van az életemben, ez az egyik legfontosabb önkifejezési formám. Emellett most ajurvédát is tanulok, bár ez egy hosszabb, hároméves folyamat, szóval ebből még nem holnap lesz kézzelfogható eredmény. Nagyon szeretnénk idén is eljutni Kaliforniába, valószínűleg augusztus környékén lehet erre esélyünk. Mi egyébként mindig ugyanoda megyünk vissza, és ezen mindenki csodálkozik, hogy tudjuk-e, máshova is járnak repülők. De valahogy minket mindig ugyanaz a hely húz vissza. Most különösen várom ezt az utat, mert remélhetőleg akkor kerülhet sor az esküvőnkre is, Topangában. És közben ott van az élet másik, nagyon földi része is: például rettenetesen várom, hogy végre leszedhessem az első fodros keleket a magaságyásból, amit tavasszal ültettem.
(Fotó: Gaál Dani)
